Hogyan definiálható és tapasztalható meg az ihlet a neurodivergens működésmódokon keresztül? Aldermann D. Judit felnőttkorában kezdte felfedezni magán az AuDHD jeleit és megérteni saját működésmódját. A verseiben, slamjeiben és drámai szövegeiben folyamatosan reflektál a neurodivergens léttapasztalatra, mert fontosnak tartja, hogy láthatóvá tegye a különböző agyi működések, világlátások sokféleségét. Ágoston Enikő Anna a Mi az ihlet? elnevezésű interjúsorozatban meghívott vendégeivel arra keresi a választ, hogy mit jelent az ihlet ma, és az elavult jelentésrétegeket lehámozva hogyan korszerűsíthetjük a fogalmat.
KULTer.hu: Felnőttként ismerted fel az autizmus és az ADHD jeleit magadon. Miből jöttél rá?
Nagyon korán megvolt bennem valamiféle másság élmény, de gyerekkoromban ezt természetesen nem tudtam így megfogalmazni. A környezetem inkább úgy értelmezte, hogy élénk a fantáziám, ügyes, tehetséges gyerek vagyok. Ezekkel a gyerekkori jelekkel azért még ma is óvatos vagyok. Sok alkotó mesél képzeletbeli barátokról, belső játékokról, történetek kitalálásáról, szerepjátékokról, nem szeretném ezeket utólag egyszerűen autizmustünetekké átírni. Attól, hogy ma már más összefüggéseket is látok bennük, még
nem lesz minden különös vagy kreatív gyerekkori viselkedés diagnosztikai bizonyíték.
Nagyjából tizenkét éves koromtól, kisebb-nagyobb megszakításokkal, folyamatos része volt az életemnek az önértelmezés. Pszichoterápia, különféle spirituális önismereti utak…
Nem diagnózist kerestem évtizedeken át, hanem valamilyen használható értelmezési nyelvet
ahhoz, hogy megértsem, miért érzem magam ennyire gyakran idegennek olyan helyzetekben és rendszerekben, amelyek mások számára látszólag maguktól értetődően működnek. A konkrét fordulat 2022-ben történt egy forgatáson. Megismertem egy grafikust, aki nem sokkal korábban kapott ADHD-diagnózist. Ahogy mesélt arról, neki mit magyarázott meg a diagnózis, egy idő után szinte mindenről azt éreztem, de hát ez az én életemben is így van! Ekkor már négy éve jártam traumaterápiára, mégsem merült fel bennem korábban sem az ADHD, sem az autizmus gyanúja.
Nagyjából annyit tudtam róluk, amennyit filmekből vagy a populáris kultúrából össze lehet szedni,
tehát egyszerűen nem álltak rendelkezésemre lehetséges magyarázó modellként. 2022-ben nagyon intenzíven kutatni kezdtem, és a korábban különállónak tűnő gyerekkori és felnőttkori tapasztalatok lassan mintázattá álltak össze. A vizsgálati folyamat végül 2023 márciusától szeptemberig tartott, és szeptember 11-én kaptam meg az autizmus- és ADHD-diagnózist. Az első érzés az óriási megkönnyebbülés volt.
Nagyjából huszonöt év keresés után végre kaptam egy használható térképet saját magamhoz.
Aztán, ahogy várható volt, beütött annak a felismerése, hogy attól, hogy az ember megkapja a térképet, még nem rendeződik át egyik napról a másikra az egész élete. Nálam ezt hosszú kimerülési és újraértelmezési időszak követte. Harminchét éves voltam.
Egyszerre éreztem azt, hogy végre véget ért valami, ami nagyon régóta tartott, és hogy most kezdődik el igazán minden.
Persze ott volt mellette az egészen prózai gondolat is: rendben, de basszus, már harminchét éves vagyok!
KULTer.hu: Ha jól tudom, akkor téged ezek a működésmódok hosszú időre kimozdítottak a szakmai, irodalmi pályán való haladásból, mégis képes voltál visszatérni erre az útra. Az alkotásban hogyan akadályozott, hogyan küzdöttél meg vele?
Ezt egy kicsit másképp fogalmaznám meg, nem önmagában az autizmus és az ADHD mozdított ki az alkotói vagy szakmai pályáról, hanem nagyon sokáig az, hogy nem tudtam, mivel próbálok megküzdeni. Rengeteg energiám ment el arra, hogy megfejtsem, miért érzem magam újra és újra idegennek helyzetekben, közösségekben és szerepekben. Az írás közben soha nem tűnt el teljesen az életemből, de az a hagyományos irodalmi pálya, amelyet fiatalabban talán elképzeltem, tizenhat évre megszakadt. Ebben volt valami, amit csak mostanában tudtam igazán pontosan megfogalmazni.
Sokáig sokkal fontosabb volt számomra, hogy valahová tartozzak, mint az, hogy valakivé váljak.
Ezt azonban ma már nem magyaráznám kizárólag az autizmussal vagy a társas kapcsolódás nehézségeivel. A családi és későbbi kapcsolati körülményeim miatt hosszú időn keresztül nem nagyon volt olyan stabil hátország az életemben, amelyből biztonságosan lehetett volna kifelé építkezni, így nagyon sok energiám ment el magának a biztonságnak és a valahová tartozásnak a megteremtésére. Ebben a formatív éveimben zajló testszégyenítő bullyingnak is komoly szerepe volt. Míg mások meg tudtak érkezni szubkultúrákba, baráti társaságokba vagy sportközösségekbe, számomra egyre elérhetetlenebbnek érződött ez a fajta befogadottság. A szakmai identitás építése,
annak kitalálása, hogy én milyen ember vagyok a világban, ehhez képest sokáig másodlagos, jóval absztraktabb feladatnak tűnt.
Ezért azt sem gondolom, hogy a mostani alkotói újraindulásomat kizárólag a diagnózis vagy valamiféle belső elhatározás magyarázza. Nagyon sokat számít, hogy az elmúlt években először lett egy stabil, biztonságos és támogató párkapcsolati hátországom. Most tapasztalom igazán,
mennyit jelent alkotóként is, ha az ember energiáinak nem jelentős részét a saját közvetlen életének stabilizálása emészti fel.
A diagnózis után idő kellett ahhoz is, hogy ugyanarra az élettörténetre már egy másik térképpel tudjak ránézni. 2025 nyarára jutottam el oda, hogy nem tudok többé nem írni, és nem tudok többé nem láthatóan alkotni. Azóta intenzíven írok, pályázom, rajzolok, slamelek, színházi szöveggel dolgozom. Egyre kevésbé érzem szükségét annak, hogy ezek közül valamelyiket kinevezzem az igazinak. Azt is kezdem elfogadni, hogy valószínűleg nem lesz hagyományos, lineáris alkotói karrierívem. Negyven körül újrakezdve ez már időben sem igazán reális, de egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy egyáltalán erre vágyom.
Nem tudom azt mondani, hogy megküzdöttem az ADHD-val és az autizmussal, és most már nem akadályoznak.
Inkább azt tanulom, hogyan ne egy olyan alkotói és szakmai működést próbáljak magamra kényszeríteni, amely eleve nem az enyém. Számomra talán ez a visszatérés lényege. Nem sikerült végre visszailleszkednem arra a pályára, amelyről valaha letértem, hanem lassan abbahagytam annak keresését, hogy hol kellene lennie annak a pályának.
KULTer.hu: Hogyan hasznosíthatja, teheti értékessé egy AuDHD-val, ADHD-val vagy autizmussal élő a másfajta agyi működést az alkotásban?
Itt magát a kérdésfeltevés keretét tenném először láthatóvá. Több kérdésed is abból a hagyományos deficitmodellből indul ki, amely az autizmust és az ADHD-t elsősorban akadályként, kompenzálandó hiányként vagy ellenkező előjellel, valamiféle hasznosítható különlegességként tételezi. Én egyik keretben sem tudom pontosan elhelyezni a saját tapasztalatomat. Nem valamiféle különleges képességcsomag van nálam, amelyet sikerülhet művészeti előnnyé alakítanom, hanem ezen az idegrendszeren keresztül érzékelem és dolgozom fel a világot.
Nem tudom leválasztani magamról az autizmust vagy az ADHD-t, majd eldönteni, mely tulajdonságaikat szeretném hasznosítani.
A neurodivergenciáról szóló közbeszéd ráadásul mintha még mindig két szélsőség között ingázna. Az egyik kizárólag hiányként és akadályozottságként beszél róla, a másik szupererőként. Egyikkel sem tudok azonosulni. Az autizmus és az ADHD járhat nagyon komoly nehézségekkel, és nekem is vannak olyan területeim, amelyek aránytalanul sok energiát követelnek, vagy amelyekben támogatásra lenne szükségem. Ám ebből nem következik, hogy az egész működésemet leküzdendő akadályként kell értelmeznem. Ahogy abból sem következik, hogy ha bizonyos sajátosságaim az alkotásban termékenyek, akkor az autizmus vagy az ADHD művészi szupererő lenne. Utóbbit kifejezetten veszélyesnek is tartom. Találkoztam már olyan magyar nyelvű tartalmakkal, amelyek
a neurodivergenciát valamiféle spirituálisan magasabb rendű állapotként értelmezik,
és fizetős szolgáltatásokat építenek erre az elképzelésre. A másik oldalon pedig ott van a de hát neked nem is nehéz-reakció. Attól, hogy egy autista ember beszél, dolgozik, alkot, kapcsolatokat tart fenn és kívülről önállónak látszik, még semmit nem tudunk arról, milyen energiabefektetés, alkalmazkodás vagy időszakos összeomlás árán tartja fenn ezt az életet. Ez azért sem pusztán nyelvi kérdés, mert
az autista emberek körében dokumentáltan magasabb az öngyilkossági gondolatok, kísérletek és az öngyilkossági halálozás kockázata.
Innen tudok visszajutni az alkotáshoz. Nem azt keresem, hogyan tehetem értékessé az AuDHD-mat. Számomra inkább az a kérdés, milyen művek jönnek létre akkor, amikor már nem próbálom folyamatosan korrigálni azt a módot, ahogyan a világot érzékelem.
KULTer.hu: Számodra mit jelent az ihlet? Milyen tapasztalat?
Használtam erre egy képet, amely azóta is talán a legpontosabbnak tűnik.
Számomra az ihlet olyan, mint egy mágnes.
Megjelenik valami egészen kicsi, egy tárgy, egy szó, egy kép, egy testi vagy érzéki tapasztalat, és egyszer csak elkezd magához vonzani mindenfélét. Ha például előttem van egy lekváros bukta, az nem feltétlenül marad lekváros bukta. Felidézheti a nagyapámat, a nagyszüleim házát, az abrosz textúráját, a színeket. Aztán azt, hogy idős korában milyen fontos volt számára, hogy mindig vehessen magának péksüteményt. Innen eljutok a háború és az 1956-os forradalom alatti nélkülözéshez, majd ahhoz, hogy egy ilyen apró hétköznapi dolognak miért tudott még öregemberként is szinte gyermeki módon örülni.
Nálam tehát az ihlet ritkán egy kész ötlet megérkezése. Sokkal inkább egy sűrűsödési pont keletkezése,
emlékek, érzékletek, tudásdarabok, asszociációk, képek és kérdések kezdenek köré rendeződni. Ebből jellemzően kutatás is lesz, így sokszor aránytalanul nagy anyag gyűlik össze egy leendő mű körül. Az alkotói munka nehezebb része számomra sokszor nem is az anyag létrehozása, hanem az, hogy miből lesz végül mű, és abból mit kell elhagyni. A mágnes rengeteg mindent odahúz, a szerkesztés feladata már a koncentrált forma létrehozása.
Talán ezért sem tudom az ihletet valamiféle misztikus pillanatként elképzelni.
Inkább egy folyamat kezdeteként, az a pillanat, amikor valami elkezd maga köré világot szervezni.
KULTer.hu: A koncentráltság az egyik alappillér az alkotásban. Ezt akadályozhatja az ADHD? Hogy lehet ellensúlyozni?
Itt megint a kérdés kiindulópontját piszkálnám meg először. Az ADHD-s figyelmi működést szerintem nem írja le pontosan az, hogy valaki egyszerűen nehezen tud koncentrálni, és ezt aztán valahogyan ellensúlyoznia kell. Nálam például a másik véglet is nagyon erősen jelen van, a hiperfókusz.
Ha valami igazán megragad, képes vagyok tíz-húsz órán keresztül szinte megszakítás nélkül foglalkozni vele.
Olyankor előfordul, hogy csak azért állok fel, mert már majdnem bepisilek vagy az éhséget nem érzékelem ugyan, de elkezd fájni a fejem, és ebből jövök rá, hogy alig ettem. Nehéz lenne tehát azt mondanom, hogy egyszerűen nem tudok koncentrálni. Sokkal közelebb áll a tapasztalatomhoz a figyelem szabályozásának kérdése, az, hogy mire tudom ráirányítani, mikor tudom elkezdeni, áthelyezni vagy éppen leállítani. Nem szeretném az alkotói működésemet valamiféle output-optimalizálási feladatként kezelni, amelynek az volna a célja, hogy az ADHD ellenére minél közelebb kerüljek egy ideálisnak tekintett munkaritmushoz. Sokkal fontosabb kérdés számomra,
hogyan lehet úgy kialakítani az életem és a munkám feltételeit, hogy ne kelljen folyamatosan a saját idegrendszerem ellen dolgoznom.
Amikor beindul az a mágnes, amiről az ihlettel kapcsolatban beszéltem, rengeteg energiám van a gyűjtéshez, a kutatáshoz, az összekapcsoláshoz és a létrehozáshoz. Az adminisztrációt vagy a szerkesztésnek azt a részét, amelyet egyszerűen nem szeretek, viszont sokszor tényleg csak rábeszéléssel, külső határidőkkel és jutalmakkal tudom megcsinálni. Néha egészen gyermeki módon alkudozom saját magammal. Ma már próbálom ebből nem azt a morális következtetést levonni, hogy lusta, fegyelmezetlen vagy akaratgyenge vagyok.
Inkább azt figyelem, milyen feltételek között tudok jól működni.
Ebben az életkörülményeimnek is nagyon nagy szerepük van. Volt már olyan rendezettebb időszakom, amikor szinte magától kialakult egy fenntartható rendszer. A gyógyszeres kezelés beállítása sem sikerült úgy, ahogyan reméltem. A számomra hozzáférhető lehetőségeknél olyan mellékhatások jelentkeztek, amelyek miatt nem tudtam folytatni a szedést, egy másik szóba jövő lehetőség pedig jelenleg anyagilag nem elérhető. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert az ellensúlyozás szó könnyen azt sugallja, hogy mindenki előtt ott van egy működő eszköztár, csak megfelelően kell használnia.
KULTer.hu: Alkotóként a neurodivergens létezést nem csupán állapotként, hanem művészeti alapanyagként is használod. Számodra milyen nyelvi-poétikai eszközök fejezik ki legjobban azt a látásmódot, világérzékelést, amellyel élsz? Hogyan alakítod át a tapasztalatod művé?
Ez most éppen az egyik legfontosabb alkotói kérdésem. Amikor 2025-ben visszatértem az aktív alkotáshoz, először megpróbáltam megtanulni annak a kortárs irodalmi közegnek a nyelveit, nyelvi regisztereit és formáit, amelybe tizenhat év kihagyás után érkeztem vissza. Ezt szükséges tanulási szakasznak érzem.
Egyre erősebben érzem azonban, hogy hosszabb távon saját nyelvre van szükségem.
Nem szeretném a munkáimat kizárólag az aktuálisan elfogadott irányokhoz igazítani, ugyanakkor abban sem akarok elbújni, hogy autista és ADHD-s alkotó vagyok, tehát nekem bármi szabad. A saját nyelv keresése nem felmentés a mesterségbeli pontosság vagy az önkritika alól. Most elsősorban
az érdekel, hogyan lehet a neurodivergens tapasztalatot nem egyszerűen témává, hanem nyelvi és formai működéssé alakítani.
Nem feltétlenül azt szeretném elmondani egy szövegben, hogy ilyen autistának vagy ADHD-snak lenni, hanem azt keresem, létrehozható-e olyan szöveg, amely bizonyos értelemben maga is úgy érzékel, kapcsol össze és szervez jelentést, ahogyan én. Itt persze az is nagyon fontos, hogy az AuDHD nem egyetlen jól körülhatárolható tünetegyüttes-csomag, tehát amit leírok, az nagyobb részben kizárólag az én AuDHD-s működésem, és valószínűleg csak kisebb részben fed egy általános értelemben vett autizmussal és ADHD-val élő tapasztalatot. A Kereszthuzatban megjelent Felülnézetből: nem látszik című versemben például a társadalmi hálózatok úgynevezett gyenge kötéseinek működésével dolgoztam, kartográfiai jelöléseket használva. Egy még publikálatlan novellámban pedig
azt a fajta gondolkodást próbálom a narráció szervezőelvévé tenni, amelyet magamban pókhálószerűnek vagy hálózatosnak tapasztalok,
amikor egyetlen elem nagyon gyorsan további emlékekhez, rendszerekhez és jelentésekhez kapcsolódik. Spiderweb thinkingként szoktak erre hivatkozni, de ez nem egy egzakt tudományos fogalom. Itt számomra egyúttal komoly formai kérdés keletkezik. Vajon az olvasó magyarázat nélkül felismeri-e ennek a gondolkodásnak a belső logikáját, vagy egyszerűen káoszként érzékeli? Hol válik egy szokatlanul szerveződő narráció tudatos poétikai eljárássá, és hol olvassák már hibának vagy szétesésnek? Ezért lett most
különösen izgalmas felfedezés a Literary Neurodiversity Studies nevű fejlődő irodalomtudományi terület,
amely nemcsak a neurodivergens emberek irodalmi reprezentációjával, hanem neurodivergens szerzőkkel, olvasókkal, illetve sajátos nyelvi, stiláris és formai működésekkel is foglalkozik. Julia Miele Rodas Autistic Disturbances című munkája például arra mutat rá, hogy bizonyos, autisztikusnak leírt nyelvi sajátosságokat, például az ismétlést klinikai vagy hétköznapi közegben könnyen kommunikációs zavarként értelmezünk, miközben hasonló eljárások az irodalomban poétikai funkciót és esztétikai értéket kaphatnak. Éppen ezt a határt tartom különösen izgalmasnak és termékenynek. Mikor nevezünk egy szokatlan nyelvi működést hibának, és mikor tekintjük formai innovációnak? Talán most azt keresem leginkább a saját alkotói nyelvemben, hogy
ne csak beszéljek egy bizonyos tapasztalatról, hanem próbáljam meg formává alakítani azt.
Hogy a neurodivergens működés főként ne a szöveg témájaként jelenjen meg, hanem abban, ahogyan kapcsol, rendszerez, elágazik, ismétel vagy jelentést hoz létre.
KULTer.hu: A nyelvi, vizuális és performatív megközelítések az alkotói utadon folyamatos kölcsönhatásban formálódnak. Szerinted erre a kölcsönösségre van valamilyen hatása az AuDHD-nak?
Ezt talán még radikálisabban fogalmaznám meg. Az AuDHD nem egyszerűen kölcsönhatásban van az alkotói működésemmel, hanem annak egyik alapvető háttere. Nem tudom levenni magamról alkotás előtt, majd később visszatenni.
Nem tudom megvizsgálni, milyen művet készítene ugyanaz a Judit neurotipikus idegrendszerrel, mert ilyen Judit soha nem létezett.
A nyelvi, vizuális és performatív megközelítések már jóval azelőtt párhuzamosan jelen voltak az életemben, hogy tudtam volna, mi az autizmus vagy az ADHD. Gyerekként természetes volt, hogy történeteket találok ki, lerajzolom ezeket, tárgyakat készítek hozzájuk, eljátszom, mozgással vagy szerepjátékkal folytatom a világ kibontását. Nem különböző művészeti ágak voltak, hanem egyazon játék különböző lehetőségei. Most, felnőtt alkotóként tulajdonképpen ehhez próbálok visszatalálni, csak tudatosabban. Egyre kevésbé érdekel, hogy egy gondolatnak verssé kell-e lennie, képzőművészeti munkává, slammé, színházi szöveggé vagy valamilyen hibrid formává.
Inkább azt figyelem, milyen anyagot vagy médiumot kíván maga a gondolat.
Az AuDHD-t ezért nem érzem olyasminek, amit külön be kellene vinnem a művészetembe. Már eleve ott van abban, mire figyelek fel, hogyan kapcsolok össze dolgokat, és hogyan viszonyulok nyelvhez, képhez, tárgyhoz vagy testhez. Nem minden művem neurodivergens mű, de minden művemet én készítem, és én ezen az idegrendszeren keresztül vagyok jelen a világban.
A fotókat Ágoston Enikő Anna készítette.
